„Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa...”

„...és aztán minden színtelen.

És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.”

„...És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben-
de nem tudom- minden nevetlen-
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát...”

„...Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban...”

„...sellengnek néha szinte százan-
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár...”

...Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny- az út, az ég,
bennük lakik a messzeség-

"...oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el."